A festőknek biztosan ismerős az érzés, hogy a vászon előtt állva megszűnik minden. Nem számít semmi más, csak a megfelelő szín megtalálása, a sűrű olajfesték textúrája, a fejünkben lévő kép előcsalogatása. Egy kis kadmiumnarancs ide, egy leheletnyi aranyokker oda, a lenolaj illata betölti a szobát, és a paletta is szépen lassan kivirul.
A nagy alkotói lázban azonban van valami, ami mindig áldozatul esik. Azok a fránya, apró műanyag kupakok! Miközben a tökéletes tónusokat keverem, a letekert kupakok halk kuncogással gurulnak el a festőállvány alá, vagy rejtőznek el a tubusok, ecsetek és oldószeres üvegcsék sűrűjében. Nem figyelek rájuk. Nem is tudok, hiszen egészen más foglalkoztat. Este aztán, amikor csend lesz a műhelyemben, a festőrongyokat félreteszem, az ecseteket kimosom. Körülnézek. A tubusok mind ott hevernek szanaszét…. kupaktalanul.

Az olajfesték szerencsére türelmes, nem siet sehova. Napokig, de van amelyik egy hétig is lágy marad, várja a folytatást. De azért ha egy színt huzamosabb ideig nem használok, az idő rajta is nyomot hagy. A tubusok szájára lassanként makacs, gumiszerű bőr nő, mintha csak védeni akarnák a bennük rejlő kincset. És hogy mi lesz a sorsuk? Őszinte leszek: a kupakokat nem keresem meg. Elnyeli őket a műterem.
Ez a káosz egyszerűen hozzátartozik a dologhoz. A szerteszét gurult, elveszett kupakok és a beszáradt festékrétegek pont úgy a munka részei, mint a kész kép. Ez a rendetlenség nem hiba. Ez vagyok én – a festékfoltokkal a ruhámon, a kupaktalan tubusokkal és a megismételhetetlen pillanatokkal együtt.




Vélemény, hozzászólás?