Közeledik november. A fák lassan felveszik színesebb ruhájukat, és eljön az a pillanat, amikor valami azt súgja: tegyél egy sétát a kedvenc helyeden. Ez a hely egy nagy szoborpark a város közepén. Csend a káoszban.
Paradox módon a hétköznapokon néha rám nehezedő elmúlás gondolata itt sosem foglalkoztat. Amikor a vörös avarban sétálok, és megállok egy-egy régi síremlék előtt, valami különös nyugalom tölt el. Mintha egy időre minden hétköznapi gondom kívül maradna ezen a helyen.
A Fiumei úti sírkertben jártam.
Leginkább ősszel szeretek ide jönni, amikor a fák lombja ezerféle színben pompázik, és a lehulló levelek, a régi kövek, a rozsdás vasak különös harmóniába kerülnek egymással.
Ma a Kerepesi út felé eső régi téglafal mentén sétáltam, azon a részen, ahol ritkábban járok. Régi síremlékek sorakoznak egymás mellett. A kovácsoltvas díszek aprólékos vonalai, a rozsdás felületek és a fák között átszűrődő napfény megállásra késztettek. Ilyenkor szeretek igazán fotózni. Nem feltétlenül az egész síremlék érdekel, hanem egy ív, egy találkozás két vonal között, egy különös forma vagy egy olyan apróság, amit könnyű nem észrevenni. Közel hajolok, keresem a megfelelő szöget, figyelem, hogyan változik a látvány, ha egy kicsit arrébb lépek.











De a régi kovácsoltvas díszekben számomra nemcsak az idő nyomai szépek. Mindig elgondolkodtat, milyen igényességgel dolgoztak egykor a mesterek. Mennyi figyelem, tudás és türelem kellett ezekhez a finom részletekhez! A szépség iránti igény a síremlékeken is megmutatkozott. Fontos volt, hogy az alkotás méltó legyen ahhoz, akinek emléket állítottak.
Azóta sok minden megváltozott. A vas megrozsdásodott, a felületek megkoptak, a színek átalakultak. Az idő azonban nem csupán elvesz ebből a szépségből, hanem hozzá is tesz valamit. A rozsda meleg vörösesbarna árnyalatai, a kopások és az apró egyenetlenségek olyan karaktert adnak a tárgyaknak, amelyet új állapotukban még nem hordozhattak.
Talán ezért is nehéz eldönteni, hol húzódik a határ a megőrzés és az elengedés között. Ha mindent megtisztítunk és visszaállítunk az eredeti állapotába, eltüntethetjük az idő nyomait is. Ha viszont mindent a természetre hagyunk, előbb-utóbb birtokba veszi azt, amit az ember létrehozott. A növények benövik a köveket, a gyökerek utat keresnek a repedésekben, a régi formák lassan eltűnnek.
Nem tudom, hol van ennek a határa. De ma, miközben a vörös avarban állva néztem ezeket a régi, míves részleteket, jó volt egy kicsit csak figyelni őket. A fényt a rozsdás vason, a finom vonalakat, amelyek mögött ott van egy valaha dolgozó ember keze munkája, és az időt, amely azóta tovább formálta mindezt.



Vélemény, hozzászólás?