Fügék és körték krizantémmal , egy színes majolika tálon

Két éves voltam, amikor a nagymamám elment. Szinte semmi emlékem nincs róla – nem tudom, hogyan nevetett, vagy hogyan beszélt, és nem emlékszem arra sem, hogy ez a régi, talpas majolikatál hol állt annak idején az otthonában, vagy mi került bele.

Mégis, sok régi dolgát őrzöm azóta is, nagy-nagy szeretettel. Nagyon szép, finom tárgyai voltak, és valahányszor előveszem őket, azt érzem, hogy ezen a láthatatlan hídon át egy kicsit kapcsolódom hozzá. Eszembe jut, és a tárgyain keresztül mégiscsak kötődni kezdek egy olyan képzeletbeli élethez, amit nem tölthettünk együtt. Talán ezért is szeretem annyira, amikor ez a tál előkerül. Mert mindig adódik egy új alkalom, hogy megtöltsem valamivel, és továbbírjam a közös történetünket.

De ezen a délutánon az ősz nem az elmúlásról mesél, hanem a legteljesebb gazdagságról. A napfény már nem éget, inkább sűrű, meleg arannyal vonja be a szobát, a gyümölcsök pedig már nehezek a saját édességüktől.

Érett körte és füge került a tálba. Csodálatos nézni, ahogy az ősztől már egy kis pírt kapott okkersárga körte héja, a füge mély, bársonyos lilája, és körülöttük a krizantémok borzas, rózsaszín fejei milyen tökéletes, természetes harmóniában simulnak a tál, színes vidám mázához. A sárgák és lilák vibráló, komplementer játéka ez.

Lehet hogy a tál pontosan ezekre a dús, őszi színekre várt , hogy új történetet kapjon – egy olyan történetet, amit már én teszek hozzá. Azt hiszem, így maradnak velünk igazán azok, akiket csak alig-alig ismerhettünk. Néhány féltve őrzött tárgyban, a délutáni fényekben, egy-egy szép színben és az érzésben. Amíg emlékezünk nem vesznek el teljesen.

Festői őszi csendélet: sárga körték és lila fügék egy antik majolika kínálótálon, előtérben elmosódott rózsaszín virágokkal.

Hozzászólások:

Vélemény, hozzászólás?